Az ember mindig vágyott a hosszú, boldog életre, hogy egészségben és jólétben teljenek napjai. Hosszú évezredekig ezek túlvilágról alkotott képzetekben (ha már itt, ezen a világon nem jön össze, akkor talán a túlvilágon) vagy utópisztikus irodalmi és egyéb művészeti alkotásokban öltött testet ez a vágyunk.

A XX. és XXI. századi a technikai fejlődés, a társadalmi rendszerek átalakulása, s nem utolsó sorban az egészségtudományi ismeretek rohamos bővülése elérhetőbb közelségbe hozta mindazt, ami után az emberiség oly régen vágyakozott. Az elmúlt két évszázadban a védőoltásoknak és a korszerű terápiáknak köszönhetően visszaszorultak a rettegett fertőző betegségek, a XX. század első felében alapvető hiánybetegségek felszámolásához szükséges tudásra is szert tettünk. A diagnosztikai lehetőségek révén korai szakaszban fel tudunk ismerni súlyos betegségeket, lassan pedig eljutunk arra a szintre, hogy a genetikai szűrésekkel már azelőtt tisztában lehetünk saját egészségügyi kockázatainkkal, hogy azoknak bármilyen előjelét tapasztalnánk.

Ugyanakkor a folyamatosan bővülő orvosi fegyvertár ellenére mégis vannak betegségek – sőt, úgy tűnik, mintha egyre többen, egyre több mindenben betegednének meg. Mintha az orvostudomány minden ténykedése ellenére nem változna a lényeg: az emberek előbb-utóbb betegek lesznek, végül pedig meghalnak, minden elvárásunk ellenére sokszor egészen fiatalon.

Alapvető kérdés, hogy a hosszú élet valódi lehetőség-e vagy csak álom az emberiség részéről? A legendák és mítoszok világában az ember igen hosszú életű lény, ez akár több száz vagy ezer évet is jelenthet. De maradjunk a történelmi közelmúltban: ma is lehet hallani anekdotákat arról, hogy nem oly régen élt őseink (nagy-, déd- és ükszülők, egyéb felmenőink) 80-90-100 évig is éltek és természetesen az ég adta világon semmi bajuk nem volt. Naponta találkozhatunk a természeti népekről szóló legendákkal is, mely szerint a világ egy-egy eldugott szegletében (Kaukázus, Nepál hegyei, őserdők mélye) éldegélő népek akár 150 évet is eltöltenek nagy boldogságban, egészségben. A hosszú és fizikai egészségben töltött élet lehetősége egyfajta mézesmadzagként mindig ott volt előttünk, az emberiséget mindig is foglalkoztatta a hosszú és hasznos boldog élet. Ha a múlt helyett a jövő felé tekintünk, a téma akkor is velünk marad: a tudományos-fantasztikus irodalom szinte minden világában léteznek hosszú életű fajok, sokszor maga az emberiség is megoldja ilyen-olyan módon, hogy élettartamát évszázadnyi távlatokban növelje, ha nem biológiai, akkor technológiai fejlődés révén.

A múltbeli édeni állapottal kapcsolatos illúzióinkat szépen lerombolta a tudományos kutatás és pontos anyakönyvvezetés, hirtelen eltűntek a legendásan hosszú életű emberek. Ez nem jelenti, hogy nem akadtak 80-90 éves öregek, de az elvárásokhoz képest korántsem olyan sokan, és a 100. életév olyan kőkemény határrá vált, mely áttörhetetlen falként magasodott az emberiség előtt.

Az emberi élet hosszával, a halálozási kockázattal több tanulmány foglalkozik, ezek nagyjából azonos eredményre jutnak a biológiánkban rejlő lehetőségeket illetően, jó eséllyel a biológiai korlátaink valahol a 100. életéven túl vannak, de ez nem azt jelenti, hogy tömegesen el is érhető. A modern orvostudomány megjelenése előtt nem volt jelentős különbség az életkilátások tekintetében, szülessen valaki amazóniai indiánnak, vagy németalföldi kereskedőnek. A halálozással kapcsolatos mennyiségi és minőségi adatok csak az iparosodást követően kezdtek átalakulni a fejlődő országokban. A várható élettartam növekedését először nem is az egészségügy, hanem az élelmezés és az általános közegészségügyi viszonyok javulása hozta el, ezek segítségével mérséklődött az egészségre addig legnagyobb veszélyt jelentő hiányállapotok és fertőzések kockázata. Csak később jelent meg mérhető módon az orvostudomány közvetlen gyógyító alkalmazásainak hatása a lakosság általános egészségügyi állapotát tekintve. Mára viszont az a furcsa helyzet mondható el, hogy az élelmezéssel, életmóddal kapcsolatos tényezők jelenthetik a legnagyobb visszahúzó erőt a biológiai lehetőségeink kiaknázása terén, az orvostudománynak az ezekkel kapcsolatos megbetegedések kezelése jelenti a legnagyobb kihívást.

Ami viszont sokat változott, az a halálozás dinamikája: az emberi élet legveszélyesebb időszaka a 15. életév előtti kor, ezen belül is az első 5 év. Természetes körülmények között 1 000 élve születésre nagyjából 300-400 halálozás esik még az 5. életév betöltése előtt - sok esetben akár az anya halálával együttesen. Ezután a 15. életévig fokozatosan csökken az elhalálozás esélye. A természeti népek és a modern társadalmak közötti egyik legnagyobb különbséget az adja, hogy a születéshez kapcsolódó, illetve a korai életévekben jelentkező kockázatot a modern orvostudomány radikálisan csökkenteni tudta. Az 1800-as évek elején hazai viszonylatban 10 megszületett gyermekből 4 elhunyt az 5 életéve előtt és legalább még egy a 15. előtt. Napjainkban az 5 éves kor előtti halálozás hazai értéke ezer élve születésre számolva kevesebb, mint 6!

 Felnőttkorban a természeti népek és a modern társadalmak közötti kockázati különbség jelentősen csökken, de teljesen nem szűnik meg. Az élet második évtizedében kb. tízszeres, 50 éves korban még mindig ötszörös, 60 éves korban négyszeres, 70 éves korban is háromszoros halálozási kockázat jellemző a természeti népeknél, más kutatások pedig még ennél is nagyobb eltéréseket találtak. Akárhogy is nézzük, természeti nép körében élni sokkal veszélyesebb időtöltés, mint bármely modern egészségügyi ellátórendszerrel többé-kevésbé rendelkező ország lakosaként.

A vadászó-gyűjtögető népek és a modern társadalmak (USA,2002) életkorhoz köthető halálozási kockázatának aránya (Gurven M, 2007)

A demográfiai kutatások alapján egész jól felvázolható az ember alapvető, biológiailag meghatározott életkilátása. Eszerint a halálozási kockázat meredeken csökken a születéstől kb. 15 éves korig és ezen a szinten viszonylag állandó értéken megmarad egészen a 40. életévig – nagyjából ez az az életkor, ami szükséges a fajfenntartáshoz, utódok nemzéséhez és felneveléséhez. Ezután a kockázat fokozatosan és gyorsuló ütemben emelkedni kezd, valahol a 70. életév körül még az addig egészséges személyek körében is felgyorsul az öregedés, a biológiai funkciók gyors leromlása. Lényegében a biológiai óránk valahol a 80-90. év körüli időszakra van kalibrálva. Jó egészségügyi ellátórendszerrel és a felelősségteljes életvitellel rásegítve a dologra el lehet érni, hogy az öregedéssel járó funkciócsökkenés csak késleltetve és mérsékelten jelentkezzen. A krónikus betegségek progressziója a korai szakaszban történő felismeréssel és a megfelelő kezeléssel jelentősen lassítható, így a potenciális élethossz jelen tudásunk és eszközeink birtokában is a lakosság nagy arányát tekintve kitolható lenne a 80. életéven túlra is. Ebben nagy segítséget jelentene, az ún. elveszett életévek visszanyerése, melyet leginkább a mozgásszegény életmód, a helytelen táplálkozás, illetve a dohányzás és alkoholfogyasztás, illetve az egészségtudatos magatartás hiánya (pl. szűrővizsgálatok, prevenciós kezelések elhanyagolása) okoz. Ez a születéskor várható élettartamot évekkel emelné, de ez némileg becsapós, hiszen  érdemben nem tolná ki a biológiánkban rejlő határt, csak a lakosság nagyobb arányának élettartama közelítené azt.

A médiában felkapott aktuális holland tanulmány a demográfiai adatokat nézve arra jutott, hogy bár a születéskor várható élettartam az elmúlt időszakban folyamatosan és jelentősen (3 évtizedév alatt 10 évet) emelkedett, és egyre többen élnek egyre tovább, de ez nem járt együtt a maximális élettartam kitoldósásával. Az emberi élet határát nagyjából a 115. életév körül húzhatjuk meg -  a ma ismert legidősebb személy 122 évet élt, de ez belefér a "statisztikai szórásba". Igazából a 115 év sem lenne rossz, de van itt még egy fontos kérdés...

Az élet hosszánál talán fontosabb az életminőség kérdése. Az egészségügyi adatok szerint az élettartam utolsó 20-30%-ában jelentkeznek komolyabb, életminőséget jelentősen rontó, életvitelben megszokott tevékenységet korlátozó betegségek. Jól felépített életmóddal, az orvostudomány fejlődésével és megfelelő, egyénre szabott alkalmazással ez várhatóan leszorítható lesz tartósan és általánosan 20%, ideális esetben akár 15% alá is. Ez nem jelent teljes betegségmentességet, viszont lehetővé teszi, hogy a funkcióképességek romlása az életvitelben a lehető legkevesebb korlátozást jelentse az élet utolsó szakaszában. Ez a kérdés alapvető fontosságú, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy az utolsó évtizedeket valaki még értékteremtő tevékenységgel, szellemi és fizikai képességeinek jó arányú megőrzése mellett képes leélni vagy egy elnyúló vegetációba süllyedő, mások gondoskodására szoruló, kiszolgáltatott öregkorban lesz része. Nem akarok riogatni senkit, a jelenlegi társadalmunk bár névlegesen az első mellett teszi le a voksát, a gyakorlatban a második szempont szerint él. Ennek megfelelőek az intézményrendszerei, társadalmi, kulturális beidegződései és ebben a játszmában az idősek is eljátszák a maguk szerepét (de ez most egy másik, szociális-pszichológiai vonatkozású téma).

Némi filozofikus áthallással (mert ez végső soron agymenés rovat) mondhatnánk azt is, hogy minden erőnkkel dolgozunk azon, hogy megnyújtsuk evilági létünket, de nem tudunk mit kezdeni ezzel. A 115 év igen hosszú, ha valaki már 50-60 éves korban átvált "nyugdíjas-üzemmódba", a hosszú élet komoly teher tud lenni, ha a funkciókárosodások és az alkalmazkodó-képesség hiánya évtizedekre terjedően korlátozzák az életet (a magyar lakosság jelentős része  már a nyugdíjkorhatár betöltése előtt 10 évvel komoly munkaképesség-csökkenéssel küzd). Arról nem is beszélve, hogy az értelmes élethez ezt az időszakot strukturálni kell, meg kell tölteni értelmes tevékenységgel, de ahogy  a régi mondás is tartja: "milliók vágynak a halhatatlanságra, akik aztán nem tudnak mihez kezdeni magukkal egy esős vasárnap délután..." Nem lehet brazil és török szappanopera sorozatok nézésével tölteni évtizedeket. Vagyis lehet, de annak mi értelme.

Ki tudja...?

A demográfiai trendek alapján felvázolható, hogy az ellátórendszer fejlődősével a születéskor várható élettartam felmegy 80 év fölé, a 100 évet megélő személyek száma is emelkedhet, de ez utóbbi az össznépesség szempontjából továbbra is elhanyagolható arányt fog képviselni. Lehet ábrándozni a 100+ tartományról, de nagy valószínűséggel kimondható, hogy ennél mennyiségileg vagy (ami még fontosabb) minőségileg jobb eredményt a jelenlegi keretek között nem lehet elérni – ehhez az alapvető biológiai konstrukciónk megváltoztatására lehet szükség. Ez viszont a genetikai, a nanotechnológia és a hasonló tudományágak fejlődése alapján nem zárható ki, sőt erősen esélyes. Bár az is biztos, hogy rövid távon itt nem "TB támogatott" eljárásokról beszélünk, hogy az etikai jellegű kérdéseket ne is firtassuk. De az is biztos, hogy ennek akkor van létjogosultsága, ha az így nyert életéveket értelmes tartalommal tudjuk megtölteni, és talán ez még nehezebb feladat, mint az élet meghosszabbítása...

Források:

1. Dong X, Milholland B, Vijg J: Evidence for a limit to human lifespan. Nature 2016. 538, 257–259. LINK
   
2. Nem élhetünk örökké. Index. 2017. augusztus 31. LINK
3. Dutch scientists say human lifespan has limits. LINK
4. Maximum human lifespan could far exceed 115 years – new research. LINK
5. Scientists Think They Have Found The Maximum Human Lifespan. IflScience. LINK
6. Roser M: Child Mortality. Our World in Data, 2017. LINK
7. WHO:Hungary - Child Mortality Estimates info. 2017. LINK
8. Gurven M, Kaplan H: Longevity Among Hunter-Gatherers: A Cross-Cultural Examination. Popul Dev Rev.2017. 33:321–365.
9. Burger O, Baudisch A, Vaupel J W: Human mortality improvement in evolutionary context. Proc Natl Acad Sci USA. 2012. 109(44): 18210–18214.
10. Kaplan H, Hill K, Lancaster J, Hurtado AM: A Theory of Human Life History Evolution: Diet, Intelligence, and Longevity. Evolutionary Anthropology 2000. Vol. 9, Iss. 4., p156–185.
11. KSH: Egészségesen várható élettartam. Statisztikai Tükör, 2015/27.