Találtam egy jó kis írást a Qubit oldalán, melyben azon megy az eszmék futtatása, hogy erkölcsi kötelességünk-e vegetáriánussá válni? A helyzet az, hogy pont ez az érv, amitől a leginkább falra tudok ugrani, szóval pár gondolatot én is megejtenék a témában - vállalva ezzel azt, amit majd kapok, merthogy majd kapok...
A húsmentesség morálisan felsőbbrendű?
Kedves Olvasóink!
Elindult az Alimento.hu oldal, ahol sok szeretettel várjuk minden eddig olvasónkat. Az új felületre az új tartalmak mellett a korábbi cikkek frissített, átdolgozott változatai is folyamatosan felkerülnek.
A blog.hu felületére feltöltött cikkek a továbbiakban teljes körűen elérhetőek maradnak.
Egyre többen vannak azonban, akik szerint a vegetáriánus táplálkozás nemcsak egy a lehetséges opciók közül, hanem az egyetlen morálisan elfogadható választás.
A moralitással, mint érvvel vannak komoly fenntartásaim, főleg, ha kizárólagosság kontextusában merül fel. Márpedig itt az alap felütés az, hogy létezhet olyan erkölcsi felállás, ami szerint a húsmentes étrend az egyetlen elfogadható választás. A legfőbb gondom (legyen egy alaptézisem nekem is), hogy az erkölcs nem abszolútum, hanem adott egyén vagy közösség szubjektív, autonóm normarendszere. Vannak szabályok, amelyeket a közösség a saját kulturális tartalmaiból, élményeiből, tapasztalatiból, ideológiáiból levezet, s a közösségben keletkezik valamilyen szintű (formális vagy azon kívüli) megegyezés, hogy betartják ezeket a szabályokat. Egy jól kiépült erkölcsi normarendszer meghatározza azt is, mikor ad és mikor nem ad ezek alól felmentést, és milyen következmények kapcsolódnak a norma betartásához vagy épp be nem tartásához.
Vannak tradicionális normarendszerek, melyek mintha abszolút erkölcsi rendszerként működnének – ilyenek a nagy vallások, melyek egy emberen túli forrásból származtatják, ezért emberen felül állónak tekintik a saját erkölcsi normarendszerüket. De vallásból van rengeteg és pont az étkezési előírások, mint erkölcsi normák kapcsán hatalmas eltérések jellemzőek, melyek még adott valláson belül sem állandóak (lásd pl. a kereszténységben a böjt előírásainak történelmi változásait). Ilyen emberfeletti, emberi létezesen túlmutató forrás iránti igény a modern erkölcsi normákban is jelentkezik, de a gyakorlat inkább azt mutatja, hogy a közösségi, társadalmi közmegállapodás az, ami létezővé teszi ezeket a szabályokat (nem véletlenül kell egy nemzetközi jogi egyezmény országonként külön elfogadni). Pont emiatt az "egyetlen morálisan helyes" választás önmagában lehetetlen, hiszen ez egy térben is időben változatos és változó rendszeren belül értelmezhető.
A mai világ egyik fontos jellemzője, hogy egymás mellett, egy időben és térben is létezhetnek eltérő kultúrák és erkölcsi rendszerek (fránya multikulti), melyeket nem lehet más erkölcsi rendszerekből minősíteni. Gondoljunk arra, hogy a keresztény-nemzeti ideálként erőltetett, férfi és nő között élethosszig tartó házasságra alapuló kapcsolat X>3 számú gyermekkel rendelkező család képével szemben alapvetően szinte minden forma előfordul, a magyar társadalom „az egyetlen morálisan elfogadható” verzióval szemben szinte minden lehetséges családformát működtet. Ennek ellenére nincs erkölcsi alapja egy családosnak elítélni az egyszülős családokat, de még az azonos neműek kapcsolatát sem, de ha valaki létrehozna egy poligám kommunát, azon se moroghatnánk.
Ez alapján a különböző étrendi rendszerek sem ítélhetők el pusztán morális alapon - az más kérdés, hogy egyik vagy másik étrendről mit gondolunk tudományos tények ismerete alapján és optimális esetben a kettőt nem keverjük.
ez a kérdés csakis azok számára vetődik fel, akiknek van lehetőségük arra, hogy vegetáriánusok legyenek.
A moralitás koporsójába az első szegeket egyből be is ütöttük, mert relativizáltuk az előbb felállított erkölcsi szabályunkat. Innentől már csak a kifogásokat, a felmentési eseteket kell összeszedni, ezek szépen majd erodálják a normánkat. Lehet enni húst ha... (ide mindenki házi feladatként keres 3 tételt).
az egyéni erkölcsi kötelesség kérdését attól, hogy az államnak vagy a társadalomnak kötelessége-e felszámolni a húsevést... Az államnak nem kell és nem is szabad mindent kikényszerítenie, ami erkölcsi kötelességünk.
Alapvetően az állami jog a társadalmi erkölcsi normák és az ezekre épülő szokások formalizálásából fakad, azért, hogy a társadalmi normák egységes érvényesülése megvalósuljon, az állam azokat a maga hatalmi eszközeivel kikényszerítse. Persze, ma már elég meghatározó a technikai típusú jogalkotás (hova adj be egy iratot és mit írj rá, hogy valami történjen), de nem ez adja a jog gerincét.
Ha adott közösségben mindenkinek van egy adott és azonos erkölcsi kötelessége, akkor azt közösségi szinten is definiálni kell. Ha azt mondom, hogy mindenkinek tartózkodnia kell egyénenként, hogy ne okozzon más élőlénynek (embernek, állatnak, pokémonnak) szenvedést, akkor ez innentől közösségi norma, amit a közösségnek a maga rendszerében fel kell vállalnia és biztosítania kell az érvényesülését.
Hatásvadászat felső fokon.
Ezen kívül nagyon is elképzelhető, hogy helyénvaló lenne az állam számára ösztönözni a húsfogyasztás és -termelés csökkentését még akkor is, ha nincs egyéni erkölcsi kötelességünk arra, hogy vegetáriánusok legyünk.
Ez egy releváns szempont. Ha egyéneknek erkölcsi normaként, de általánosan előírom a húsmentességet, akkor azért, de egyébként azért is, mert nem minden döntés mögött kell erkölcsi megfontolásnak állnia. Ha például a környezeti hatásokat nézem, akkor az egy objektíven vizsgálható dolog, ami legkevésbé sem erkölcsi természetű. A folyóba mérget önteni nem az erkölcsi normák megszegése miatt rossz, hanem azért, mert jól mérhető károkat okoz. Csinálhatunk belőle morális kérdést, de anélkül és attól függetlenül is létezik.
Sőt, alapvetően az objektíven vizsgálható dolgokból morális tételt levonni még hibás is lehet, hiszen egy komplex gondolati rendszerből (érvek mellette és ellene, kontextusbeli értelmezés, stb.) csinálunk egy direktív normát, ami már viszont adott kontextusban vizsgálva megint csak hibás tételt eredményez. Például ha valakit megkínálnak húsétellel vendégségben, de ő ezt morális alapon visszautasítja, azzal máris egy problémás helyzetbe kerülhet (vendéglátó megsértése), de objektíven vizsgálva is lehet a döntés negatív, hiszen az el nem fogyasztott étel hulladékként végzi.
A hústermelés visszaszorításának számos módja van: ezek közé tartozik a hústermeléstől eltántorító jogszabályi környezet kialakítása, a társadalom figyelmének felhívása a hústermelés káros hatásaira, egyéni szinten pedig a húsáruk keresletének visszaszorítása azáltal, hogy mi magunk nem fogyasztjuk ezeket az árukat, és igyekszünk másokat is meggyőzni róla, hogy így tegyenek.
Ezek közül egyik sem morális természetű. Adott egy objektíven felmérhető cél, amihez az állam a maga szabályozó eszközeivel hozzáteszi az intézkedéseket.
Aligha vitatható, hogy az állatok szenvedése számít erkölcsi szempontból, legalábbis valamennyire.
Igen, számít, de épp itt lép be az, hogy nincsen benne egységesség, nincs konszenzus abban, hogy hol húzzunk meg morális határokat, hiányoznak azok a kellékek, amik egy morális normát jellemeznek. Az, hogy mely állatok esetében határolódunk el a szenvedés okozásától és mely esetekben nem, az tökéletesen szubjektív. A legtöbb esetben egyszerűen kivetítjük a saját érzelmi állapotunkat – egy hozzánk közelálló macskát azért nem eszünk meg, mert a macskákra kvázi humanizált családtagként tekintünk és saját magunk szenvedését okoznánk azzal, ha bántanánk. Tehát nem az állat szenvedését igyekszünk elkerülni, hanem önmagunkét. Ebből konstruáltuk azt az erkölcsi normát, hogy kutyát, macskát nem eszünk. Máshol viszont nincs ilyen kapcsolat az ember és állat között, így esznek kutyát és macskát is.
Tipikus példa az antropomorf szemlélet erőltetésére.
Ne keverjük össze a bizonyos stresszhelyzetekre, például fizikai sérülésekre adott reakciót a szenvedéssel. A szenvedés reakció ugyan valamiféle stresszhelyzetre, de nem minden stresszhelyzetre adott reakció szenvedés.
Nos, és itt kezdjük megint relativizálni azt, amit felépítettünk. Önkényesen elkezdjük válogatni, hogy akkor mi is számít szenvedésnek és mi nem az. Ismételten egy emberi gondolatot vetítünk ki az állatvilágra – a sertés szenved levágás előtt, a szarvasmarha szintén, de mondjuk az ízeltlábúak és halak nem? És itt válik el az is, hogy a környezetvédelmi okok morális tényezővé alakítása is sántít, hiszen a halak fogyasztása ökológiai szempontból is problémás.
Semmiféle élőlény nem élhet a világban anélkül, hogy más élőlényeknek kárt vagy szenvedést ne okozna.
Ez így van, nagy bölcsesség. És akkor vessük össze az ősanya természetben működő erőket azzal, amit mi csinálunk. Mondjuk azzal, hogy milyen módon működnek a ragadozók a természetben. Esetleg azzal, hogy a rovaroknál egymás testébe helyeznek petét, ami zombivá teszi a gazdaállatot és belülről úgy falja fel, hogy a lehető legtovább életben maradjon és táplálkozzon. Ugye milyen jól hangzik?
Tegyük fel a kérdés, hogy a szenvedés csökkentésére tett erőfeszítéseinknek mi a morális jutalma? Már önmagunk egójának vállveregetésén túl. Meddig kell elmennünk a szenvedés csökkenése érdekében? Ne felejtsük, itt az állatjogi mozgalmakban már nemcsak a húsevés van célkeresztben, hanem a tojás és tejtermékek is egyfajta szadisztikus őrületként vannak tálalva. Néha már felsejlik a kép, hogy visszatérünk az ősközösségbe és csak pálmalevelekkel takart kis testünkkel a természet által önként nyújtotta dolgokat rágcsálva vegetálunk egy barlangban - csak hát nem nehéz azt észlelni, hogy ezen irányzatok legvadabb képviselői milliós nagyvárosokban élnek és az első tanyasi kakas hazáig zavarná őket.
Merthogy az ember évezredekig éldegélt a maga módján, az állatok tartása, elfogyasztása és felhasználása a létezésünk szerves része volt. Őseink nem voltak szadisták, csak felmérték, hogy a létezésnek a része az, hogy más élőlényeknek pusztulni kell. S bár a tanyasi gazda névről ismerte az összes állatát, megtette, amit alkalom adtán meg kellett tenni. Nem akarom idealizálni ezt a létformát sem, de volt olyan időszak, amikor valóban tisztelték az életet, mert tisztában voltak azzal, mennyit kell tenni, azért hogy egy élet létrejöjjön és fennmaradjon és milyen azt elvenni.
Kötelességünk tehát vegetáriánusnak lenni? A fenti fejtegetések annyit mindenképp megmutatnak, hogy a húsfogyasztás és a hústermelés visszaszorítása mellett a jelen körülmények között erős érvek szólnak.
Álljunk csak meg. Az „együnk-e húst” az egy eldöntendő morális kérdés. Ha eszel, akkor ilyen vagy, ha nem eszel, akkor amolyan. Ha már csak a visszaszorításról beszélünk, akkor az egy másik kérdés. Nem lehet „kicsit megcsalni” az embernek a feleségét morálisan. Ha a visszaszorításról beszélünk, akkor az egy más terület – mérlegelem a saját helyzetemet a rendszerben és felmérem, hogy bizonyos fogyasztási szokásokat módosítva kevesebb környezeti kárt okozok: kevesebb hús, több bicikli, műanyag helyett vászontarisznya, 100 wattos halogén-égő helyett 10 wattos LED lámpa, meg szelektív gyűjtés, stb. Ez viszont már NEM morális kérdés, hanem racionális felmérése az élet tényezőinek. Érezhetem magam morális fölényben másokkal szemben („Mocskos húsevő” – lásd Pusztító c. film), de ez nem morális, hanem érzelmi (ön)igazolás. A kettőt megint érdemes (lenne) elválasztani egymástól.
Szeretném hangsúlyozni, hogy vannak jó érvek amellett, hogy az állati eredetű termékek fogyasztását csökkentsük: egészség, környezetvédelem, stb. De ezek nem morális kérdések, azokkal nem szabad összekeverni őket.
Ez valahol egyfajta őrület, amikor egy ember által megkonstruált fogalmat (jog) elkezdünk úgy kezelni, mintha objektív létező lenne és az emberiségen kívül is létezne.
Ha tetszett az írás, oszd meg és/vagy kattints a tetszik gombra! A "Követés" alkalmazással értesülhetsz a legfrissebb írásokról! Ha van véleményed, írd meg hozzászólásként! További érdekességek, aktualitások pedig Facebook oldalunkon találhatók: https://www.facebook.com/Alimento.blog
A honlapon található anyagok, információk egyike sem irányul betegség, vagy betegségek diagnosztizálására, és nem helyettesítik az egészségügyi szakemberrel történő konzultációt.